A férfi vízilabda-válogatott ötméteresekkel maradt alul Montenegró ellen a Világliga Szuperdöntő fináléjában. Ezüstös sebtapasz, vagy valódi korszakhatár, talán csak az Európa-bajnokság után lehet megmondani. Annyi biztos, a szövetségi kapitány és az egész csapat hangulata jelentősen megváltozott egyetlen hét alatt. A válogatottságot szüneteltető trió hiánya pedig az első meccsek után szinte fel sem tűnt.

„Azokból csinálok csapatot, akikből tudok. (…) A szakma jól látja, milyen helyzetben vagyunk, de tudom, hogy a közvélemény minden körülmények között győzelmeket, érmeket vár a magyar vízilabda-válogatottól, még akkor is, ha ez most nem feltétlenül reális. Egy rövid időre ki kell lépnünk abból a dogmából, hogy mindig éremért utazunk a nagy tornákra, mert most az a helyzet, hogy még hazai medencében sem biztos, hogy ez életszerű elvárás” – mondta Märcz Tamás, a pólóválogatott kapitánya a hazai szuperdöntő előtt a molcsapat.hu-nak.

 Bebizonyítottuk, hogy bármely csapat ellen helyünk van a medencében. A torna alatt is rengeteget fejlődtünk. Megérdemeltük volna a győzelmet, mert rengeteget tettünk érte. És ha ezüstérem is lett belőle, olyan alapot tettünk le ebben az egy hétben, amire bátran lehet építeni. Megvan a győztes karakter a fiúkban

– a jóval optimistább gondolat szintén a szövetségi kapitánytól származik, közvetlenül a Montenegró ellen szétlövésben elbukott finálé után, a Duna Aréna medencéjének partjáról.

Hogy mi történt a két megszólalás között? Nézzük számszerűen a világliga hat hátunk mögött hagyott mérkőzését:

• Ausztrália ellen 12–5
• Montenegró ellen 9–12
• Japán ellen 15–7 a csoportkörben
• Horvátország ellen büntetőkkel 10–8 a negyeddöntőben
• Japán ellen 11–9 az elődöntőben
• Montenegró ellen büntetőkkel 11–13 a döntőben és fehéraranyra hajazó ezüstérem hazai medencében.

A négy év után ismét világliga-döntőig jutó együttes átlagéletkora 25,2 év. Csak összehasonlítás képen, a 2012-es londoni olimpián 31,3, a 2016-os rióin 28,5 év volt ez a mutató.

„Az biztos, hogy nagyon nagy türelemre lesz szükség. Azt mondom a szurkolóknak, fogadják el, hogy teljesen új csapatot kell építeni. Újítani kell minden szinten, lehetőséget kell adni másoknak. Biztos, hogy vannak tehetséges pólósok, és egy új, lelkes, sikerre éhes csapatot kell kialakítani” – Kásás Tamás 2012-ben a spanyolok ellen kivívott ötödik hely után ezzel búcsúzott a válogatottól.

Ha félig-meddig kényszerből is, de Märcz Tamás meglépte azt a drasztikus fiatalítást, amelyre az elmúlt hat évben – előbb a hazai rendezésű Európa-bajnokság, majd a vizes világbajnokság jelentette eredménykényszerre hivatkozva – sem ő, sem elődje, Benedek Tibor nem volt képes.

Utolsók között Varga Dániel és Madaras Norbert mondta le a válogatottságot idén júniusban, majd félig-meddig megoldással, de követte őket Varga Dénes és Hosnyánszky Norbert is, akik teljes visszavonulás helyett egy év pihenőt jelentettek be. Utóbbi utat választotta a velük egy idős, ám „csupán” világbajnok Hárai Balázs is. Így a válogatott egy csapásra 30 év feletti mezőnyjátékos nélkül maradt.

A Sydney-i döntő óta csak egyszer fordult elő, hogy a válogatott bő keretében ne legyen olimpiai bajnok: idén áprilisban, az Európa-kupa rijekai döntőjében, ahol a sikerként nehezen elkönyvelhető hatodik helyen zárt a nemzeti csapat.

Ezek után sem a nézők, sem az újságírók nem tolongtak a szuperdöntő első mérkőzésein a Duna Arénában. A válogatott a nem túl fényes előjelek ellenére végül mégis 4000 ember „szép volt fiúk, szép volt fiúk” kántálásától kísérve mászhatott ki a medencéből szombaton este.

Talán, ahogyan arra Märcz Tamás is célzott, a két Montenegró elleni találkozón lehet a leginkább tetten érni a csapaton belüli fejlődést. A fináléban már nemcsak pariban volt a két fél, de a mieink a találkozó nagy részében vezettek és irányításuk alatt tartották a játékot. Ha az utolsó negyedben nem pontozódik ki három magyar, vagy sül el egy perc hét másodperccel a vége előtt káprázatosan Marko Petkovics keze, alighanem az aranyérem is összejön.

A fiatal kerettagok érezhetően lehetőségként és nem cserbenhagyásként élték meg a vissza- és pihenőre vonulók távolmaradását. Közülük is talán a 23 esztendős Zalánki Gergő emelkedett ki a leginkább. A csoportmeccseken ontotta magából a gólokat és a jobbnál-jobb átadásokat. A dicséretre viszont visszafogottan reagált.  „Nem érzem magam nagyon jó formában, de igyekszem” – reagálta le például, hogy rögvest az első meccsen, Ausztrália ellen a csapat legjobbjának választották.

Az egyenes kieséses szakaszban már kevésbé brillírozott, sőt, az embernek néha kifejezetten az az érzése támadt, hogy túlvállalja magát. Olyan helyzetekből is kapu fölé, mellé vagy épp a kapusba lőtt, amikor a passz is kínálkozott. Ehhez kell még számára a rutin.

Olyan teljesítményt szeretnénk nyújtani, hogy az embereknek ne jusson eszébe az olimpiai bajnokokat számolgatni a medencében

– tette hozzá öt nappal később.

Szintén a jövő embere (és már a jelené is) az előző idényt a Ferencvárosban töltő, 21 éves, mégis a 80. válogatottságán is túl járó Manhercz Krisztián. „Bebizonyítottuk magunknak, hogy fegyelmezett játékkal bárki ellen nyerni tudunk” – szólt az új generáció oszlopos tagjának tömör értékelése az egész tornáról.

A válogatottban 2014-ben bemutatkozó, azóta többnyire viszont csak kiegészítő emberként számon tartott center, Mezei Tamás arról beszélt, a Szuperdöntőn bebizonyosodott, nem kell aggódni a fiatalítás és az olimpiai bajnokok kiválása miatt.

„Apróságokon múltak a dolgok, sok-sok apró, könnyen javítható hiba volt a meccseinken. Mindannyiunknak végig kell gondolni a történteket és szusszanni egyet, aztán tovább építkezni. De egyáltalán nem rossz az alap. Fontos volt, hogy hazai közönség előtt összejöjjön egy önbizalom növelő eredmény. Ez végül is sikerült, még ha több is lehetett volna benne. Ez a hét nagy segítség volt abban, hogy még jobban összeszokjunk.”

A jelen csapatban már szintén inkább az idősebbek közé tartozó, de még így is „csak” a 27. életévét taposó bekk, Angyal Dániel azt hangsúlyozta, nem a kiemelkedő nevek, hanem a csapategység lehet a most formálódó válogatott erőssége.

„Próbáljuk közösen tehermentesíteni azokat, akiktől alapesetben a gólokat várják, mert mind tudjuk, hogy csapatként kell érvényesülnünk. Az első tíz percben szomorú voltam, de most boldog vagyok. Négy éve nyertem utoljára érmet a válogatottal, és összességében egyáltalán nem volt ez rossz, ezzel a megfiatalított csapattal. Nem éreztem, hogy messze lettünk volna Montenegrótól, sőt” – mondta Angyal.

A válogatott korelnöke, a 33 esztendős Nagy Viktor szerint viszont elsősorban nem is a medencében szereplő játékosoknak, hanem az azon kívüli szereplőknek kell elgondolkodniuk.

 Kijön öt-hatezer ember és ott tartunk, hogy két játékvezető elcsalja, akarom mondani sokadjára, durván belenyúl a meccsbe. Nem hiszem, hogy a nézők vagy akár mi ezt érdemelnénk. A magyar sportdiplomáciának sokat kell fejlődni, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Még a montenegróiak is azt mondták, hogy teljesen meglepte őket, hogy Budapesten érezhetően feléjük lejt a pálya… Egy bíró mosolyogva annyit mond a végén, hogy »next time!« – felháborító. Sírni tudnék

– mondta érezhető indulattal a hangjában a válogatott egyese, aki a dobogón állva szinte azonnal levette a nyakából az ezüstérmet és a torna legjobb kapusának járó díjjal együtt a köpenyébe rejtette.

„Nehéz ezeknek örülni, úgy érzem, megdolgoztunk, megküzdöttünk azért, hogy aranyérmet nyerjünk. Bármelyik elismerést örömmel elcserélném egy korrekt bíráskodásért” – tette hozzá Nagy Viktor.

Volt egy kis utóélete is a mérkőzésnek, ugyanis a magyar szövetség tájékoztatása szerint egy nem részletezett játékvezetői műhiba is történt a döntőben, de a magyar csapat nem óvott. Ugyanakkor beadvánnyal fordulnak a FINA-hoz, hogy több ilyen eset ne fordulhasson elő.

Montenegró-Magyarország 13-11 (2-2, 2-4, 3-2, 2-1, 4-2) – ötméteresekkel
gólszerzők: Ivovic, Misic 3-3, Janovic, Draskovic, Petkovic 1-1, illetve Bátori, Manhercz, Erdélyi 2-2, Kovács G., Vámos, Mezei 1-1

Nyitókép: Fotó: MTI/Czagány Balázs